18 hét / Hommage (Tisztelgés) a 125 évvel ezelőtt született Kosztolányi Dezsőnek /költő, író, műfordító, a Nyugat nemzedékének egyik meghatározó alakja/

 Hommage

Kosztolányi Dezsőnek

 

Csak egyszer írhatnék egy nagy szonettet,
amilyent Kosztolányi százat írt!
Nem látszana váza a szerkezetnek,
s nem ütnék át szögek a szép papírt.

 

A póz se tűnne mesterkélt szerepnek,
s nem érhetnék tetten a rossz manírt,
ahogy odafenn a sasok lebegnek,
egyszerűen szólna a vers, s a nyílt

 

sorok a mondhatatlant rejtenék,
hol fölsejlenének a föld, az ég,
örök kétségeink, a szerelemnek

 

kápráztató sötétje, a remények;
tizennégy sorban ott volna az élet:
az áldott kezdet és a könnyű vég.

 

Horváth Ferenc

Szegény anyám sohasem zongorázott…

Szegény anyám sohasem zongorázott,
neki csak jó ebédhez szólt a nóta.
Üldögél a kis egyszobás lakásban,
kinn Újpesten, már évtizedek óta.
Tesz-vesz azért, megfőzi az ebédet,
húslevest és rántott csirkét vasárnap,
elmosogat, mos, vasal, takarítgat,
éli az életét, fel sose lázad.
Nehéz szívvel nézek rá: hova tűntek
az álmai, a vágyai, ha voltak,
s milyen vigaszt nyújt néki, ami elmúlt,
s mivel biztatja őt a ma, a holnap?
A tévé előtt ül, szemét lehunyja,
felrezzen, aztán elbóbiskol újra.
Vajon hová viszi ilyenkor álma?
Talán egy táncos, tarka forgatagba,
a hajdanán volt szép-szép első bálba;
lám, fel is villan mosolya, a régi…

Tán jobb is így, hogy nem örvénylik néki,
álmaiban sem, Beethoven-szonáta.

Horváth Ferenc

A szívvirág

A szívvirágnak hatalmas a szíve,
belefér az erdő, a tó, a rét,
a bárányfelhő, a szivárvány íve,
az őszirózsa és a margarét.

Meg se kottyan neki valóság, álom,
határtalan szívű a szívvirág,
belefér, ami túl van a világon,
és tanyára lel benne a világ.

Horváth Ferenc